- Mama már megint nem szellőztettél ki! - robbantam be a kicsiny albérletünkbe, ahol a levegő még mindig állott volt. Már megszokottá vált, hiszen a nagyi nem szokott szellőztetni.

- Te vagy az Lizanna kincsem? - nézett fel a mamám, a sminkelésből.

- Igen - sóhajtottam fel, és kitártam az összes ablakot.

- Drágám, ne engedd be ezt a bűzt, megfulladok!

- Persze mama - forgattam meg a szemem, fáradtan - Ma már ettél ebédet? - mentem be a szobámba, ahol gyorsan ledobtam az iskolatáskám, és visszatértem a nagyimhoz. Néha képtelenség elviselni.

- Jaj! - kapott színészkedve a fejéhez, és megrázta azt - Elfelejtettem kincsem, de nem vagyok éhes! - nevetett fel, mire én körülnéztem a szobájában.

Félhomály volt, erős kölni szaga lengte be az apró helyiséget, mindenhol csili-vilis ruhák voltak, bolyhos sálakkal, és egy óriási sminkasztal, aminél Doloresz nagymamám ült, és sminkelte magát. Az asztalon rengeteg csokipapír, ékszer, szemét, és parfüm volt, valamint egy téli fagyi.

Megráztam a fejemet, és elhagytam a szobát, becsukva magam mögött az ajtót. Az utóbbinak dőltem, és letöröltem az izzadságot a homlokomról, majd keserűen felnevettem a sorsomon.

Itt élek Budapesten egy apró lyukba, amit így is alig tudunk fizetni, anyukámmal és nagyszülőmmel. A nagyi régen egy egyáltalán nem híres színésznő volt, anyukám pedig a szemben lévő Mono Caffé-ban dolgozik, felszolgálóként, ahová én is szívesen lejárok segíteni, vagy csak inni valamit.

Apukámról semmit nem tudok, csak anya meséit, hogy születésem előtt egy másik nőért elhagyta őt, és soha nem nézett vissza. Egy emlékem maradt róla, vagyis kettő. A nevem, mint Sárvári Lizanna, amit állítólag ő választott nekem, és egy nyaklánc, amin egy L betűs medál lóg.

Meghagyom, zűrös egy családom van.