A nevem Annabeth Outlaw, de sokan a másik nevemet ismerik, azaz Omegát... Eléggé vicces, hiszen ez a görög ábécé utolsó betűje és valahol a véget is jelenti...

Elmesélem nektek, hogy hogyan is kezdődött minden.

***

Családi életem nem volt sose nagy szám. Édesanyám könyvtárosnő volt, apám pedig egy fegyverkereskedést vezetett. Hát persze, hogy hamar megtanultam a fegyverekkel bánni. Már iskolás koromba eléggé kitűntem emiatt, túl nagy szám volt... Sokszor kerültem csetepatékban. Nem vagyok egy hercegnőfajta, aki éppen azon pörög, hogy mit vegyen a plázában. Nekem a hobbim az ökölharc volt, melyet apám noszogatott is. Nem tudom, hogy előre látta, hogy mivé fogok válni, de néha elgondolkodtam, hogy biztosan nem változtathattam volna az életemen, hiszen akkor még most is egy normális lány lennék, normális munkával és boldog családdal. Élném az unalmasabbnál is unalmasabb napjaimat és a legnagyobb gondom, hogy mit főzzek vacsorára...

Az egyetemig semmi gond nem volt, felvettek az ipari formatervező szakra, melynek boldogan vágtam neki. Viszont kaptam egy irtó helyes tanárt is, aki inkább a mechanikát magyarázta el. Harmincas évei elején járhatott és valami szívdöglesztő volt, olyan aggyal, hogy menten megdobbant érte a szívem. Mr. James Liare volt a neve, kicsit hosszabb sötétbarna haja volt, mely kiemelte sötét szemeit és száját. nem tudom, hogy csak én remegtem-e, mikor rám nézett, de mindegy is.

Az iskola alatt megismertem őt is, egy diák-tanár kapcsolat alakult ki... Titkon, de nem érdekelt, ha megtudják is, azt hittem szeretem.

***

– Beth! – ébresztett ki a gondolataimból. Azonnal ránéztem és már a szemeiben el is vesztem. Hogy lehet valakinek ilyen szép szürkés szeme...

– Mi az? – mosolyodtam el.

– Tudod, gondolkodtam... – írt le a szemével egy kört, majd felnevetett.

– Nem meglepő! – ütöttem le a magas labdát.

– Arra jutottam, hogy segíthetnél az egyik munkámban – bökte ki. Elkerekedett a szemem, sose kért meg eddig, még azt se engedte, hogy a kísérleteibe belekukkantsak...

– Tényleg? – ujjongtam és nyomtam egy csókot a forró ajkaira. Bólintott, majd magához húzott. Innentől kezdve ezt vártam éjjel-nappal. Lehet, kicsit túlpörögtem, de akkor is nagyon érdekelt. Még aznap hétvégén el is mentem hozzá. A házában már jártam, elég nagy, de képes annyit keresni, hogy fenn is tartsa. Nem mintha a pénzére vágynék.

– Beth! Itt vagyok! – integetett nekem kintről, mikor kiléptem az erkélyre. Azon nyomban lesiettem hozzá.

– Vártalak! – húzott magához és megcsókolt. Hevesen adtam meg neki magamat. – Gyere! – vonszolt be a pincébe.

Egy nagy terembe érkeztem, mindenhol kábelek feküdtek és gépek villogtak. Középen volt egy szíjakkal teli szék, onnan vezettek el a vezetékek. Nagyon meleg volt a sok géptől és lármásan zümmögött minden.

– Hűha! – jegyeztem meg. Ennyit tudtam mondani csak. Közelebb mentem, de semmit se érintettem meg, kitudja, mihez nyúlnék.

– Min dolgozol? – ráncoltam a homlokomat. Nem láttam a célt... Újra körbelestem és jobban megfigyeltem mindent. Több monitoron is az emberi agy képe volt látható, sok csavar feküdt egy asztalon, pár injekciós tűt is megláttam.

– Az emberi agy gyorsaságán és fejlődésén dolgozom – magyarázta. Egy gonosz mosoly futott át az arcán. Nem tudtam hova tenni.

– Hogy akarod végrehajtani? -néztem rá, úgy mint aki azt mondja: "Taníts, mester!".

– Így! – lépett mellém és egy tűt szúrt a nyakamba mielőtt észrevehettem volna.

– Te...? – kerekedett el a szemem. Azonnal valami sötét kerekedett felül rajtam. Nyomta el a gondolataimat. Bármennyire is próbáltam szabadulni, a szer hatott, én pedig elaludtam.

***

Lassan kinyitottam a szememet és pislogtam párat, mire megszoktam a félhomályt.

– James... – nyöszörögtem. Egy alak lépkedett felém, körvonalazódott és a hívott személlyé alakult. – Mit tettél? – igyekeztem gondolkodni, de erős fájdalom hasított a fejembe. A kezemet kaptam, hogy megmasszírozzam, de nem tudtam mozogni. Végig néztem magamon. Én ültem a székben, hozzá voltam szíjazva. Erőlködtem egy sort, de feleslegesen. Körbelestem. Fejemre egy drótos gép volt rászerelve...

– Nyugalom! – suttogta. Tekintete más volt mint eddig, most valami gonosz tűnt fel benne, valami ismeretlen számomra. – Segítettem rajtad! – simogatta meg az arcomat. De arrébb hajoltam amennyire tudtam még a mozdulat előtt. – Látod? – mosolygott szelíden. – Az agyad szépen lassan felgyorsul és fejlődik!

– Mi? – kerekedett el a szemem.

– Lassan, mint nekem! – ült az ölembe. – Véghezvittem magamon és sikerült. Érted?

– Te megőrültél? – hebegtem. Ez nem az a James, akit ismerek. Mi történt vele?

– Téged is olyanná akartalak tenni mint magamat. Hiszen annyira okos vagy és megérdemled... – meredt a levegőbe.

– James! – kiáltottam. – Ez nem te vagy! Bármit is tettél velem, nem baj! Csak térj észhez!

– Önmagam vagyok! – ráncolta a homlokát, majd lassan a felismerés csillant meg a szemében, amit a harag vett át. – Áldást adtam neked! – emelkedett a hangereje. – Te meg azt mondod, hogy nem vagyok önmagam? Akkor nem ismersz! – számra tette a kezét, nehogy megtudjak nyikkanni. – Jobb lettél, jobb mint én, végre tökéletesre vittem! Elértem! – Ekkor jöttem rá, hogy az a James, akit ismertem, sose létezett és annyira vak voltam, hogy ezt nem vettem észre. Mekkora egy idióta vagy Annabeth! Káromoltam magamat. Megint elkezdtem a kezeimet húzogatni, hátha valamelyik szíj ereszteni fog...

***

3 éve az esetnek. Tényleg jobbá tett? Nem mondanám ezt... Az életem merő káosz lett, az egyetemet abbahagytam, a szüleimtől elköltöztem és próbáltam megélni. Hogyan szabadultam ki? Nos, kb. egy hónapot voltam a kezei alatt. Bármennyire is szerettem a nem létező Jamest, ő egy őrült volt.

Kihasználta, hogy tehetetlen vagyok. Több kísérlettel is próbálkozott, de már nem használtak sokat. Tetoválásokat égetett a hátamba, vert és élvezte, mikor ordítottam. Ő nem az a típus volt, aki a szexre vágyott volna, ő a saját ötleteinek a megszállottja volt és maradt. Egy nap arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a házban. Pár órával később a rendőrök találtak rám, akik anyám jelentésére kezdtek el keresni. A szüleim annyira örültek, mikor meglettem, de sose mondtam el nekik igazán, hogy mi is történt velem... Sokáig noszogattak, hogy folytassam az egyetemet, hogy kezdjek új életet, én addigra már eldöntöttem. Pedig sokra vihettem volna, főképp, hogy a felfogóképességem szinte 20-szor annyi, mint egy normális emberé, a gondolataim századmásodpercek alatt váltanak, a legbonyolultabb mintázatot is pár másodperc alatt megértem. Lehet, hogy sokra vihettem volna, de most mégis a katonaság lett az én mentsváram. Megígértem magamnak, hogy megkeresem és megölöm. Minden időmet arra fordítom, hogy megtaláljam és levadásszam. Ezért léptem a katonaságban és gyakoroltam rengeteget, hogy legyen időm és erőm megölni! Lassan lépkedtem a ranglétra fokait, de végre hasznot vettem, annak, hogy apámnak volt egy fegyverboltja. Az én fegyverem a pisztoly és érdekes módon a japán katana lett. Egyszerűen imádtam használni, annyira elegáns, egyszerű és mégis halálos volt. Ez való Jamesnek.

Sokszor elképzeltem vele az újra találkozást, de még nem történt meg...