– Míg a halál el nem választ – ismételte. Ott állt gyönyörű, fehér ruhában, szemben egy zöld szemű, fekete hajú férfival a nagy napon.

Mosolygott, miközben érezte, hogy végig fut lelkén az apró repedés.

Mosolygott, miközben saját bőrén tudta volna olvasni a szavakat, melyeket nap nap után írt bele egy régi naplóba, mely válaszolt neki. Beszélgettek. Sokat. Rengeteget. Tom Marvolo Denem megnevettette, vigasztalta, oktatgatta, segítette és birtokolta.

Mosolygott, miközben eszébe jutott a katatón állapot, ami egyszerre volt romboló és építő, félelmetes és csábító, ahogy a naplót a wc-be dobta, de utána kétségbeesve ágyat és fiókokat túrt fel érte. Egyetlen naplóért. Amiben virágok nyíltak firkált hazugságokból és tétova vallomásokból. Azért az egyért, amiben ott volt egy tizenhat éves férfi, akit csodált egy tizenegy éves lány.

Mosolygott, miközben visszhangot vert benne a szívdobogás, és egy hang. A hang.

– „Mindig veled leszek, Ginny."

– Míg a halál el nem választ. – Az ő hangja Harryé, vagy Harryé volt az övé? Nem tudta eldönteni. Mintha ott látta volna az emberek között. Az arc, az a jéghideg, sötét szempár, a számító mosoly, feltűnt és eltűnt, akár egy fantom.

Mosolygott, miközben rájött, hogy nem tud tőle megszabadulni. Eddig sem tudott. A férfi belevájta magát lelkébe sok évvel ezelőtt, elfoglalt egy aprócska szeletet, ami sosem lesz senkié. Még Harryé sem.

Mosolygott. Utálta, hogy így érez. Utálta, hogy egy részének hiányzik.

És mosolygott, mikor megcsókolta Harryt ujján a gyűrűvel, lelkén egy heggel.