Ülsz.

Toll és papír előtted, ott van a fejedben. Tétován kezedbe veszed az íróeszközt és a lap fölé emeled, már-már hozzáérintenéd, de nem tudsz írni. Nem tudsz írni valamiről. Nem tudsz írni semmiről.

A szavak és kifejezések ott sorakoznak az agyadban, de mégis, mikor szeretnéd, hogy tintaként folyjanak ki a tollból, nem történik semmi. Nem tudsz írni. Nem tudsz valamit leírni. Akármit.

Üresek a mondatok, amiket kreálsz, amikben szívedet és lelkedet szeretnéd beleírni. Jelentenie kéne valamit, de mégis... annyira jelentéktelenek. Semmilyenek. Átlátszóak. Nem öltenek alakot a papíron, nem lesznek fekete betűk, pontok és vesszők. Mintha csak a gondolataid és a papír között lévő tested húsa akadályozna: fal van közöttetek. Amit le akarsz rombolni. Kaparod és ütöd... Ujjaid sebesek, kezed vérzik.

Be kéne látnod, hogy ez nem működik. De írni akarsz. Annyira írni akarsz. Elmenekülni a valóság elől, megnyugodni, megpihenni, valami újat alkotni. Még ha erőszakkal veszed is a tollat a kezedbe, csak a véred csorog le rajta és hagy nyomot a papíron. Húzod a kacskaringó „s"-t, pontot nyomsz az „i"-re, de ettől még nem tudsz írni. A szavak értelmetlenek, és már az egész papír csak véres.

Nem megy és még fáj is.

Hátradőlsz és összegyűröd a lapot. Kidobod. A kukád már telis-tele, nem fér bele több, csak gyűlik mellette a szeméthalom.

Miért nem tudok írni? – teszed fel sokadjára a kérdést. Hiszen eddig képes voltál.

Órák, napok, hetek, akár évek. És meglehet mindennap eljátszod ezt, míg bele nem nyugodsz, talán pihenned kéne. Hogy majd erőre kaphass, és mikor a múzsád csönget, te beengedd kézremegés nélkül.

– Írtál?

– Nem.

Melléd ül és megfogja a kezed. – Írjál.