A levegő olyan nehéz... A torkomat kaparja, nem bírom lenyelni a légvételeket, a tüdőm összeszorul, fulladozok.

A szél belekap sűrű, göndör hajamba, számba ragad egy-két szál, nem látok, nem hallok tőle. Csak a süvítő sistergése noszogat.

Olyan magasan vagyok, és olyan nehéz a levegő, présel össze minden irányból, nyom le teljes súlyával, szárnyalni szeretnék és mégis saját tömegem ragaszt a földhöz. Könnyű akarok lenni, de ennél tömörebb még talán sosem voltam életembe.

Fordítom fejem egyik irányba, majd másikba, keresem a nap széles korongját, de a szürke felhők nem engedik láttatni őt és csak a mélység vonzza a pillantásom. A végeláthatatlan folyó zúdul tova, háborogva hullámzik, morog alattam. Hozzám beszélsz? Miért vagy ilyen elégedetlen? Vagy csak a világ nyomorúsága tesz csalódottá? Haragos és kegyetlen.

Kihúzom zsebeimből a kezemet, a szél belekap, és ha lennének tollaim, felkapna, elrepülhetnék. El akarok repülni vele, messze szállni, tova egy másik világba.

Ujjaim fáznak, bizseregnek. Ez az egy dolog, amit érzékelek a természet vad ölelésében azon túl, hogy nem kapok levegőt. Annyira nehéz levegőt venni, próbálok, kapkodok, de nem elég. Lélegzem és lélegzem, egybefolyik a világ, a látóhatár a kacskaringózó folyóval és velem. Ebben a homályban létezem, elszivárog bennem a félelem, ahogy a szél bekúszik a bőröm alá, csontjaim között süvít és fázni kezdek. A ritmusa ereimben dübörög, unszol, hogy vegyem fel és táncoljak rá.

– Szerintem is szép. – Egy lágy hang töri át a szél féktelen zúgását.

Letekintek az ismeretlenre a híd pereméről. Alig tudom kivenni a vonásait.

– Mit gondolsz?

– Gyönyörű – suttogom.

Ha nem szólna újra hozzám, elfelejteném, hogy ott volt egyáltalán.

– Csak hosszan.

– Tessék?

– A légvétel. Remegsz és szaporán veszed a levegőt. Szívd be, egészen a hasadig, hosszan. Csak érezd, ahogy áramlik. Színezd meg a szél mozgását, képzelj neki egy áramlási képet, látni fogod az útvonalát.

Nem is tudom, miért teszek úgy, ahogy mondja. Próbálok nem sietve levegőt venni és csak a köhögés tör rám.

– Megpróbálom újra – mormogom. Nagy levegőt veszek, erőszakkal tolom le a torkomon, feszítse tüdőm és gyomrom. De nem megy, kiszökik belőlem, mint lufiból a hidrogéngáz.

– Milyen színű?

– Micsoda?

– Hát, a szél. Én kékesnek képzelem mindig, sötétnek, ha nyughatatlan, míg világosnak, mikor nyárias és lágy.

– Nem tudom – vonom meg a vállam szemöldök ráncolva.

– Ócska zöld, mint ez a híd? Vagy olyan piros, mint a sálad? Szürke, mint az a kocsi?

Nem válaszolok, csak lélegzem. Először kéknek képzelem, olyan kéknek, mint a mangán, kicsit hasonlatos a tenger színéhez, de aztán világosodni kezd és változni. A lilás árnyalatok egészen egy levendulamezőt idéznek meg, a virág bibéi körbevesznek, hajlanak a szél útja szerint. De még világosabb lesz és azon kapom magam, hogy hófehér. Szirmok sokaságaként árad, vesz körbe, visz magával. Könnyű lennék, együtt lebegnénk, szállingóznánk.

– Azt hiszem, fehér... – dülöngélek, ahogy a szél ide-oda taszít. – Mint a frissen esett hó télen vagy a kádban burjánzó szappanhab, olyan fehér – döntöm meg fejem, lehunyom a szemem. Lélegzem és lélegzem, préselem magamba az oxigén molekulákat, bele a csontra feszülő sejtek halmazába. Gondolataim lomha kígyókként tekeregnek, nem is gondolatok ezek, érzékszervek által fogott ingerek a külvilágból: a fehér szín, a szél süvítése, a folyó morajlása.

Könnyű szeretnék lenni, hogy lábujjhegyre állva a levegőmozgás magával vigyen, de most bármennyire is igyekszem, nem kap fel, nem visz magával a fehér örvény.

Tompa csilingelés, és az ismeretlen felmászik mellém a perem szélére. Nem tudom kivenni továbbra sem az arcát, a színezett áramlatok eltakarják, elvonják a figyelmemet.

– Menjünk.

De nem értem. Mi az, hogy menjünk? Hova?

Megfogja a kezem, érintése meleg. És nehéz, mint egy szikladarab, mely a fuldokló testet lehúzza a víz alá.

Kilép egyet és húz magával, a híd pereme eltűnik alólunk, mi pedig csak zuhanunk, zuhanunk lefelé. Lehunyom a szemem, mélyről jövő sóhaj jön ki számon – beletörődés, elfogadás? Valami jeleként, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a folyó vad hullámai nem ölelnek körbe, nem érzem a hideget, a kemény becsapódást, a fájdalmat, a terhet. Súlytalan vagyok és semmi, senki. Lebegek a világban valahol, sem az égben, sem a földön. Ebben a köztes zónában atomjaimra hullok, majd újra összeállok. Kinyitva a szemem csak fehérséget látok, ez a túlvilág? Nem, mert mozog, érzem hogy mozog, folyik, áramlik valamerre velem együtt. Része vagyok. Olyan megnyugtató és tiszta, üres leszek, nincs bennem semmi, sem öröm, sem gond. Könnyű vagyok. Semmi vagyok.

Érzem az érintést, meleg és puha. Újra kinyitva a szemem egy arcot látok, ott állunk a híd peremén mind a ketten a fehér és kék forgatagban. A szél süvít, nem bír felkapni.

– Hogy hívnak?

Mély levegőt veszek, miközben kimondom a nevem. Nem vagyok senki.

Fogja a kezem és időtlen ideig állunk ott, állunk és csak részese vagyunk a világnak, a szélnek és lélegzünk.

* * *

Érdekességek/Magyarázatok:

× Kék: a boldogság és a nyugalom színe. Hozzá kapcsolódik az önzetlen szeretet, a tudás, bölcsesség, tisztán hallás, igazmondás, a gyógyítás fogalmak. A legnyugtatóbb, harmonizáló hatású szín. A kék a végtelenséget és megfoghatatlanságot is szimbolizálja, a transzcendencia színe.

× Lila: egy spirituális szín. Az intuíció, intelligencia, álomvilág, találékonyság, méltóság fogalmak kapcsolódnak hozzá. A lila szín serkenti az agy központját, segíti a koncentrációt és kreativitást, fájdalomcsillapító hatású.

× Fehér: tisztaság, szűziesség, igazság, egyszerűség, tökéletesség. A fehér magában foglalja az összes színt. Az Istenek színe, az állandóság és örökkévalóság, egy magasabbrendűség szimbóluma. A halállal kapcsolatba hozható, lásd; halotti lepel, gyertya, szellemek, ugyanakkor a gyermekáldást is a fehér jelképezi. A béke és jóság, az egyszerűség és biztonság, frissesség, kötelesség, hűség is eszünkbe jut róla.