Besétáltam a szobába dudorászva, ahol már megláttam az öreget, Mr. Buckot. Ugyanis nekem kellett az életéről egy cikket írnom. Hogy miért? Az később kiderül majd... Eléggé fel volt spannolva a férfi, az izgalmat csak úgy sugározta, hogy ejha!

– Elmondom az egészet! – ült le a roskadozó asztalhoz az öreg, mielőtt még bármit kérdezhettem volna, így csak bólintottam egyet, miközben elővettem papírt és írószert a jegyzeteléshez.

– Mint tudja: Adam Buck a nevem, legalábbis ez áll a személyimen – kuncogta szórakozottan, majd el is komorodva folytatta. – Noha Romeonak hívattam magamat, mivel szerepeltem a Romeo és Julia című darabban, mint az egyik száraz, korhadt fácska. Hogy mi volt a munkám? Tudtam, hogy megkérdezi! – dőlt előrébb felvéve velem a szemkontaktust. – Hát, biztos nem szakács, noha ha illegálisan jutottam volna a hozzávalókhoz, akkor akár lehettem is volna.... Oh, dehogy! Bérgyilkos voltam, méghozzá a híres fajtából. Biztos hallotta a Rigó nevet!

– Sajnálatos, de nem uram – ráztam meg a fejemet lebiggyesztett ajkakkal. Valóban nem hallottam... – Miért kapta?

– Nosssssssss – szívta be mélyen a levegőt vidáman, erre a kérdésre várva. – Mert olyan szépen daloltam... A rendőrségnek. De persze, profi voltam! Valamilyen úton-módon mindig meghaltak a célszemélyeim – helyeselt tovább magában, ahogy regélte a sztoriját. – Ezért azóta kertészkedem, hogy tisztelegjek régi munkám előtt, gyilkolászom a növényeket! Viszont volt egy érdekes esett – mélázott el hirtelen és összerakta a kezeit mosolyogva. – Amikor elbocsátottak, de ezt részletesen elmesélem, mert igazáááán érdekes volt. El sem hiszi, hogy mennyire! Úgy volt, hogy éppen a főnöknél voltam...

– Mr. Buck, el van bocsátva! – jött a góré hangja az asztal mögül.

– Tessék? – ordítottam, hogy túlkiabáljam a rozoga ventilátort. Legszívesebben flexxel estem volna neki, darabokra nyiszáltam volna, és hogy ne találják meg a bizonyítékokat, bedobtam volna a medencébe, egyszerűen kibírhatatlanul recsegett-ropogott. Mindig is..!

– El van bocsátva! – ismételte meg újra a fazon, de most már emelkedettebb hangerővel.

– Amúgy tudni kellett róla, hogy átlag magas volt, átlagos, nyúzott pofával, és amit kimondottan szeretett: a körmeit tisztogatni, mintha mindjárt leprát is kapott volna akár egy porszemtől is... És ön szerint, hogy nézett ki? Na, hogy nézett ki??? – izgatottan nézett rám az öregember. Alig fért meg a bőrében. – Mint egy gazdag úriember, akitől ellopták a pénzét és most eszmélt fel rá, hogy 20 millió láthatatlanná vált a szeme előtt az extra-biztos széfjéből... Bár azt hozzá kell, hogy tegyem, hogy így is történt, csak nem 20, hanem 27 millió folyt el a semmibe.

– Ugye most viccel? – hördültem fel. Teljesen fel voltam háborodva, mégis hogyan lehetséges az ilyen? – Ha dupla bért fizet, akkor elköltözöm, de tovább dolgozom – ajánlottam egy fer alkut.

– Mit képzel maga? – döbbent meg a teljesen korrekt ajánlatomon a főnök és kaliforniai paprika pirosra vörösödött, bár inkább hajazott már a céklavörösre. Hmm, inkább céklavörös.

– Azonnal takarodjon! – gesztikulálta mérgesen.

– Igen is, uram! – grimaszoltam egyet. Hátha nem, hát nem, én nem erőltetem.

– De kérem, uram, én... – kezdtem volna bele.

– Takarodjon! – És parancsát megfogadva elhagytam az épületet.

– Hiheti, hogy mennyire kiakadtam, hát ilyet... Pedig csodálatos mesterműveimre nem lehetett panasza azon az egy héten...

Pont ekkor sétáltam el a felakasztott ember növényi szobra előtt.

– Emlékszem, hogy milyen gyönyörű volt, sok időt beleöltem az elkészítésébe.

– Mi a... – döbbentem meg. Egy görény feküdt a sövényemen.

– Érti, egy görény? – mutogatott hevesen, én pedig csak elmosolyodtam rá.

Méghozzá a legfurcsább szerzet, ami valaha megfordult előttem. Sárga gumicsizmát hordott a lábain, terepszínű nadrág egyik szűkített szára volt a ruhája. Egy beöltöztetett görény? Majd kiguvadtak a szemeim a hüledezéstől, de ami a legrosszabb: a sövény BEHORPADT!

Azonnal harag fogott el és egyik nadrágzsebembe csúsztatott metszőollót kaptam elő. Aki tönkreteszi a sövényem, annak nem bocsátok meg! Ezzel a hévvel daraboltam fel az állatot. Csurom vér lettem, de a hullát el kellett tüntetnem.

– Milyen gyilkos is lennék, ha ez a lépés kimaradt volna..? Így képzelheti, hogy rögtön tudtam, hogy hova vigyem – merengett tovább a múlton, én pedig csak jegyzeteltem szorgosan, összevont szemöldökkel.

Elvittem a közeli kúthoz, ahol egy birkanyáj is legelészett. Miután a holttestet behajítottam a kútba, véres kezemet egy hófehér bárányba töröltem meg, nehéz volt a szívem a sövény miatt. Most az egészet vághattam egy vonalba újra! De így, hogy elbocsátottak...

Az eset után a rendőrség megtalálta a bárányt egy pásztor által, és akik megtaláltak engem, így első számú gyanúsított lettem.

– Képzelheti, hogy mennyire lesokkolt, hogy egy bárány volt képes beköpni?! Reméltem pedig, hogy kicsivel több empátia szorult belé, de hát... Mielőtt tanú lehetett volna, meg is halt... – dünnyögte szórakozottan.

– Oh, uram! – lepődtem meg, bár eddig is különleges érzést váltott ki belőlem az egész mese. – Mi lett a büntetése, ha lett egyáltalán? – kérdeztem, bőszen jegyzetelve tovább.

– Hű voltam a Rigó nevemhez és énekeltem! Majd idekerültem... – motyogta mosolyogva Mr. Buck. – De tudja, ennél rosszabbra számítottam, de hát később skizofréniával diagnosztizáltak, így ez volt az én utolsó mentsváram.

– Skizofrénia? – akadtam meg az írásban és a toll megállt a kezemben. – Ebből akkor mennyi is igaz?