Hol volt, hol nem volt, Nyálkahegyen és a Nagy Zöld Tengeren is túl, élt egy zselé. Ez a Zselé maroknyi, de nagyon kék volt, ezért is nevezték a Nagy Kéknek.

Nagy Kék nagyon nyálkás zselé volt, és nagyon szeretett enni, de ez még hagyján – egyszerűen falánk volt. Mindent megevett, ami az útjába került. De tényleg mindent, legyen az akár csavar, tüske, papír fecni, morzsaszem.

Egyszer történt, egy x.-ik napon, mikor az időjárás... Áh, ez lényegtelen is. Na, az történt, hogy Nagy Kék egy porszemmel futott össze az egyik szekrény alatt, ahova nagy nehezen be tudta tuszakolni magát.

– Megehetlek? – kérdezte kertelés nélkül. – Olyan éhes vagyok. Már nem ettem egy teljes perce semmit sem... – panaszolta nyivákolva.

– Hát, nem igazán örülnék neki, ha megennél – köhintett idegesen az icuri-picuri porszemcse.

– Hallod, hogy korog a gyomrom? Tiszta mennydörgés! Ebbe aztán bele is lehet süketülni ám! – mutogatott hevesen hasára.

– Igazad van – fintorogta a porszem beletörődve az elkerülhetetlenbe, és hatalmas sóhaj szakadt fel belőle –, akkor kapj be nyugodtan.

Egy pillanat múlva már volt porszem, nincs porszem. Mintha ott sem lett volna sohasem, még a helye is kihűlt, olyan gyors volt Nagy Kék.

– Így már jobb – mondta a zselé a hasát simogatva elégedetten. De alig telt el néhány pillanat, mikor... – Ha-ha-ha – kacagott fel Nagy Kék. – Mi lehet ez? Bru-ha-ha – nevetett tovább egyre harsányabban, hogy a szekrény akár bele is remegett. – Te vagy az porszem? Ne csikizz már! – kuncogott szinte már könnyek között.

A porszem nem hagyta abba, a zselé gyomrában egyre csak mocorgott, Nagy Kék pedig csak vihorászott, kacarászott, röhögcsélt, hahotázott, viháncolt. Végül nem bírta tovább. A nagy nevetéstől hányingere támadt és hatalmas erőlködések közepette kiköpte a porszemet.

– Miért csináltad ezt velem? – kérdezte szemrehányóan a zselé a porszemtől, még mindig nevetgélve, könnyeit törölgetve.

– Mert megettél. Meg azért is mert megzsaroltál, hogy a korgó-morgó gyomrodtól megsüketül mindenki. De egyébként is, nem szeretem, ha megesznek. Látod, hogy milyen kicsi lettem? Egyáltalán nem tesz nekem jót, ha megesznek, teljesen összementem – nyújtózkodott, hogy hátha a nyálka leszárad, és újra nagy lehet.

– Jól van. Rendben. Nem eszlek meg többet – mondta Nagy Kék. – De én most újra éhes lettem, mindjárt éhen is halok... Hallod a gyomrom korgását? – kezdett bele újra nyöszörögve.

– Na, ezt most hagyd abba. Keress valami más ehetőt – válaszolta duzzogva a kis porszem és egy apró fuvallattól már tovább is libbent.

Nagy Kék szomorúan körbenézett, keresve valami ennivalót, de a látvány nem kecsegtette. Nem sokkal később viszont a hírek szerint az éléskamrába jutott be, ahol rengeteg falnivalót talált. Talán még most is eszik, hacsaknem gyomorrontásban szenved.