A víz lágyan ölelte körbe, akár egy puha takaró, hullámai finoman simogatták filigrán testét. Arcát a nap felé fordította erőnek erejével, pedig a mélység hívta. Ott, alatta az a hatalmas korallmező, mely sárgásan terült szét a tengerfenéken. Vízcsobogáson szűrődött át még mindig Jake hangja:

– Többet nem mehetsz le, nem kapcsolódhatsz a fához, nem veszíthetlek el.

Megértette, hogy mit mondott, be akarta tartani, minden porcikájával azon volt, mégis Eywa szívdobogásként adott hangot jelenlétéről. Folyamatosan hívta és hívta.

Badump... badump... badump... Nem csak a fákban létezett, vagy a föld porában, minden egyes vízcseppben és a levegő minden molekulájában ott olt Eywa. És hozzá próbált beszélni.

A többiek nem értették meg, nem hallották meg, minden, ami körbevette őket, amit láttak, tapintottak, érzékeltek csak a felszíne volt ennek a hatalmas, élő ökoszisztémának. De ő miért érzi Eywat? Miért jobban?

Átfordult a vízfelszínen, és egyenesen lefelé nézett a tengerfenék irányába.

Elvileg az emberek között tartja egy mondás: a tudás hatalom. A hatalom pedig erő.

Erősebb lenne, tudná a rendeltetését, végre kiderülne, ki volt az apja és mit akar tőle Eywa. Ehhez pedig szüksége volt arra, hogy kapcsolatba lépjen a fával. Nem akarta megtenni, mégis mindennél jobban vágyott rá.

Lehunyta a szemét, hagyta, hogy súlyánál fogva süllyedjen bele a vízbe. Elhalkultak a hullámok hárfahangja, vele együtt Jake szava, csak a szívdobogás maradt. Lágy és ritmikus, kitartó és visszhangzó volt ereiben. Badump... badump... badump.

A tengervirágok teste mentén nyíltak, kék fejükkel, akár a napraforgók, az égi korong felé kúsztak, buborékoztak, míg egy újabb és újabb áramlat magukkal nem sodorta őket és cseppekké diszpergáltak. Úgy érezte, ő is sejtjeire esik szét, lesz a tenger része. Ő a tenger, a tenger pedig ő.

Megrezzent, mikor az egyik korall hozzáért bőréhez, kinyitotta szemét.

A döntés ott volt előtte egy karnyújtásnyira, és ő döntött.

– Sajnálom – mormogta, és a bocsánatkérés buborék formájában pukkadt szét a víz nyomásától. Nem jutott el Jake és Neytiriig.

A hajfonatában lévő neurális indákat hozzáérintette a legközelebbi korallághoz.

Nem tudná leírni az érzést, ahogy tudata elvált testétől, de könnyű érzés volt, talán túl könnyű is. A való világnak súlya volt, természeti erői, melyek hatnak a testre, a Fákhoz csatlakozva azok eltűntek.

– Drágám, visszatértél. – Találkozott már az emberi arccal, az idővel és tudással teli tekintettel, a lágyan simogató anyai szóval. Grace nem változott azóta sem, mióta legutoljára csatlakozott a Fához.

– Igen, anya – lépett közelebb és közelebb.

– De... legutóbb...

– Tudom, anya. Nem lesz semmi gond. Azért jöttem, mert válaszokat keresek. És tudom, hogy te tudsz rájuk válaszolni. – Belenézett az apró, barna szemekbe. Kicsit olyan volt, mint Spideré és mégsem. Az árnyalatok, az íriszrostok teljesen más energiát kölcsönöztek a tekintetnek. Egyszerre volt mulandó és örök.

– Tudom, mire vagy kíváncsi.

– Ki vagyok én? Ki volt az apám? – ment elébe a felvezető beszélgetésnek.

Grace elmosolyodott. Olyan volt, mint mikor kisüt a nap és a sötét felhők elpárolognak – fényes és reményteli. – Te vagy a legnagyobb csoda, amiben valaha is részem volt.

– Anya, kérlek...

– Eywa elvesz és ad, én meghaltam, te megszülettél.

– Én te vagyok? A te reinkarnációd? – Értetlenül billent oldalra feje.

– Igen is és nem is. Ugyan, benned élek én, a vérem vagy, de te Eywa lánya is vagy.

Sosem gondolta volna, hogy ennyire meg fog könnyebbülni, lassan már a legrosszabb dolgokat feltételezte származásától, hogy talán nem is Grace lánya... de ez a tény tiszta volt és erős, ami értelmet adott neki. Célt. Bár eddig is volt, de most még inkább ragaszkodhatott hozzá. A családját akarta megvédeni. Pandorát.