Megütött, éreztem az öklének nyomát, melytől roppant egyet nyakam, ahogy oldalra bicsaklott a fejem. De nem abból a fajtából faragtak, aki nem üt vissza. Nem adom fel. Soha és semmikor. Nyerek, minden áron. Macska-egér módjára támadtunk, hol egyikünk, hol másikunk, de egyik sem kerekedett túl az ellenfelén. Ellenfél...?

A nevem Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena Belova. Yelena. Yelena. Yelena. Yelena Belova. A nevem Natasha Romanoff – felvettem az Ő személyét, az ő képességeit, hogy olyan legyek, mint Ő. Olyan lettem, mint Ő. Tükörképe, az eltorzult démona, a szörnyetege, a múltja, ami kísérteni fogja örökké. Könnyen meglépett, de van, amitől nem lehet. Már pedig a KGB sosem engedte meg magának ezt a figyelmetlenséget, hogy egy nevesincs Shield ügynök elvegye tőlünk. Ezt ő is pontosan tudta, ahogy összenéztünk, fegyvert fogtunk egymás halántékához, mégsem durrant el egyik sem. Még.

Csönd állt be.

Elmosolyodtam. – Pusztításra terveztek – leheltem a képébe halkan, de amilyen közel voltunk egymáshoz, ez is fülsértőnek tűnt. – Eszközök vagyunk, erre terveztek minket és használnak fel minket. Pusztításra.

– Csak addig, míg én meg nem öllek. – Kék szemeiben nem láttam kegyelmet, csakis önmagamat. Saját arcom nézett vissza rám, fonódott egymáséiba tekintetünk.

Mindig jobb volt, mindig őt próbáltam utolérni. Ezidáig. Már nincs mit utolérnem. Ily könnyedén megszerezhettem a Fekete Özvegy nevet? Ennyi? Ennyi a sok küzdés vége, ennyi a játék, a mi versenyünk? Ennyi?

Hivatalosan én váltam az oroszok szemébe a Fekete Özveggyé, csakhogy Natalia személye nem szűnt meg létezni még.

– Nem, sosem fogsz – mert olyan vagyok, mint Te. Egy egész két fele, mely nem tud egymás nélkül élni.

Ha meghúzom a ravaszt, vajon meghalok én is?

– Te sem. Mert újra meg fogsz keresni. Ez a játék a szenvedélyed, ez tesz téged különlegessé – sziszegte.

Ez a Mi játékunk. A Mi szenvedélyünk. Tudtuk.

Egy pisztoly eldördült.