// ami alá van húzva, az igazából ki van húzva, Remus azokat a szavakat inkább áthúzta, hogy ne legyenek benne, úgy olvassátok //

A temetői csöndet csak a halkan szemerkélő eső törte meg. A sírok sorai között egy halovány alak vált ki, aki üveges tekintettel meredt egy sírkőre. Egy kietlen jövőt és egy tiszta fiatalság letűnt egének messzijét látta, ahogy ujjai között egy szamárfüles levelet morzsolgatott, melyet még Andromeda nyomott a kezébe. Elolvasta egyszer, kétszer, háromszor. Gyomra forgott, szeme mindannyiszor könnyel telt meg, míg végül nem bírta tovább a fiókba zárni a múltat.

– Teddy jól van, nagyanyja vigyázz rá, már van egy-két szava. Hasonlít rád. Nagyon is – suttogta szája sarkában szomorú mosollyal Harry.

A sírkereszten pár betű sorakozott egymás után:

Remus Lupin

1960-1998

– Hogy van Sirius? Biztos találkoztatok, azt hiszem, sok mindent kell megbeszélnetek.

Lassú mozdulattal, mintha csak az idő is vánszorogna, rakta le a levelet a frissen hozott virágok mellé. Az eső azt is elmosta, a kacskaringós, titkokat cipelő szavakat bele a márványba.

Kedves Sirius!

Hiányoznak a beszélgetéseink, az együtt töltött idők, így nem maradt más, minthogy papírt és pennát ragadjak, pedig sosem fogod kézhez kapni.

Harry egész jól van, a Roxfort...

Mindig azt gondoltam, négyünk közül, akit leghamarabb elvisz a halál, az én leszek, sosem hittem, hogy James vagy te... Sosem. Lám, itt vagyok zárt ajtók mögött és egyetlen társaságom az üvegben lévő farkasölő főzet.

Egyedül maradtam. A legrosszabb az, hogy bár életem során sok viszontagsággal küzdöttem meg, most először igazán érzem azt a magányt, amit gyerekkoromban egészen roxfortos éveim előtt. Emlékszel, hogy találkoztunk?

* * *

Sutyorogva, izgatottan tobzódtak a diákok a Nagyterem zárt ajtajai előtt, mely egy csapásra kinyílt. Bentről még nagyobb zsivaj, öröm és zene áradt ki, barátságosan ölelve körbe az elsősöket, akik kettes sorokba fejlődve galoppoztak el egészen a Teszlek Süvegig.

– Figyelem, figyelem! – Egy szigorú arcú hölgy harsogta túl a nyüzsgést, melynek hatására csönd leple rájuk telepedett. – Sorakozzanak fel! Akinek a nevét felolvasom, idejön hozzám, fejére teszem a Teszlek Süveget, és a süveg beosztja egy házba. Lily Evans! – Egy vörös hajú, szeplős arcú lány sétált ki McGalagony professzorig. – Griffendél! – Vastaps harsant az oroszlán címeres ház diákjaitól.

– Perselus Piton! – Mardekár!

Sorjában fogytak el a diákok.

– Sirius Black! – Egyenes kiállású, felszegett állú, sötétbarna hajú fiú araszolt ki az emelvényre.

A Süveg újra életre kelt, amint a fejére került. – Egy újabb Black! – Morfondírozó, mogorva hangja csak úgy csattant a hangulaton. – Érdekes egy kölyök vagy te! Legyen inkább a Griffendél! – A végszó elharsant, de a légkör kettészakadt: a Griffendél-ház örült, azonban a Mardekárban lévő családtagok rosszallva csóválták a fejüket. Emlékszem Narcissa unokatestvéred képére, citromba harapni sem fáj ennyire!

– Remus Lupin! – Kósza, barna hajú, fiú lépett elő az utolsók között. Milyen elveszettnek éreztem magamat, mintha az életem múlt volna rajta, hova is kerülök, aztán csak ránéztem Dumbledore professzorra, és tudtam, ennél jobb lehetőségem normálisnak tűnő életre sosem lesz. A süveg megült a fején, egy-két pillanatig némán ücsörgött, végül: – Griffendél! A fülemben dübörgött a vér, azt se tudom, hogy ültem már le, de arra emlékszem, hogy pont mögéd. Vállon veregettél. Szájad sarkában megbújt egy rejtély, melyet mindig is meg akartam fejteni, de akárhányszor is osztottam, vagy szoroztam, sosem jött ki ugyanaz az eredmény. Változtál, mint az élet, mely olyan akár egy állandó vihar, folyamatosan elmos mindent.

Akkor még csak két idegen voltunk, akik egy házba kerültek. Pedig igyekeztem távolságot tartani, de titeket nem lehetett lerázni. Hogyan is lehetett volna James Pottert és Sirius Blacket?

* * *

– Gyerünk, Remus! Ne azt az unalmas könyvet olvasd! – James pedig, mint a cikeszre, úgy csapott le az ártatlan olvasmányra is, a szoba másik végébe hajítva azt. – Mi történt az arcoddal megint? – vonta össze szemöldökét, közelebb hajolt, és nyomozói vizsgálódásba kezdett szemüvegén keresztül. – Leestél a lépcsőn ÚJRA?

Remus zavartan a pulcsijába burkolódzott. – Nem, én öhm... alvajárok, és akkor... valaminek nekiestem – dörzsölte meg a sárgás-lilás foltot. Utáltam hazudni nektek, de jobb volt, minthogy megundorodjatok tőlem.

– Hallottad ezt, Sirius? Láttad már alvajárni Remust? Vagy te Peter? – Bizonyíték híján hamar leszakadt a társaság a témáról Remus legnagyobb megkönnyebbülésére. Az idővel egyre nehezebb volt titkolni előttetek. Azt hittem, ez fenntartható állapot, én balga!

A fúriafűz sötéten és félelmetesen magasodott föléjük a kerek hold alatt. Telihold volt. Jamesék nem láttak mást, minthogy Remus eltűnt a fűz gyökerei között valakivel. Ők hárman is a nyomába siettek, mielőtt még a fa lecsaphatott volna rájuk gonosz haraggal.

– Mit csinál itt, Remus? – mondta Peter.

– Shh, nem bukhatunk le. – James.

Nem mondtátok el, hogy mennyit is láttatok. Ott maradtatok végig, vagy miután leesett a tantusz jobbnak láttátok távozni? Nem tudom, de...

– Nem utáltok? – Remus megszeppenve, keringő szemmel figyelte a hármast, akik körbevették egy kietlen terembe rántva. – Egy szörnyeteg vagyok...

– Miért tennénk? Nekem is rövidebb az egyik karom, mint a másik, aztán nektek fel se tűnt. Sőt, ezt jobban is használom. – James zavartalanul dumált.

– Laktóz érzékeny vagyok – rázta meg a fejét Peter.

– Visszataszítónak találom! Az idillt ripityára törted, Sirius. Szokásodhoz hűen. – Ne legyél már dráma királynő. Meg kell bocsátanod nekem, hogy most nem leszek részbűnös ebben.

Sokáig kerestem a helyem, és mellettetek megtaláltam azon a ciánlila alkonyon a padok között. Már hallom, ahogy göcögsz eme érzelgős soraimon.

– Kik vannak ott? Tudom, hogy ott vagytok! – Frics nyivákoló hangja a folyosón sikoltozott.

– Mi is tudjuk! – Siriust úgy kellett röhögve berántani a következő folyosóra és szapora léptekkel eltűnni Frics vagy annak kövér macskája elől.

– Menjünk vissza, már későre jár. Szokás szerint a ti temperamentumotokat hűtöttem. Feleslegesen. Nem mintha én is ki akartam volna maradni a dolgokból. Élőbb akartam lenni, mint valaha.

– Egy térkép? – James értetlenül összevonta a szemöldökét. – Minek nekünk egy térkép?

– Nem akármilyen térkép, látnánk rajta mindenkit, még azt is, aki láthatatlan.

– Egy zseni vagy, Remus! – vállon veregette Peter az említettet.

– Dögösek a zsenik – hümmögött Sirius elképzelve a térképet. – Akkor csak az egész Roxfortot be kell járnunk, igaz? Kár, hogy a mondandód második felét alig fogtam fel akkor. – Remus?

– Jah, igen – bólintott észbe kapva.

Volt célunk, hogy minden szabályt megszegjünk, vagyis ez volt a fedőszöveg, mert nem mondtuk ki, hogy miattam csináljuk, hogy a teliholdas éjszakák ne legyenek olyan borzalmasak.Fogalmad sincs, mennyit jelentett, hogy miattam animágiát tanulni kezdtetek. Micsoda kalandjaink voltak... És a telihold, melyre átokként gondoltam, lassan megfakult, elvesztette azt az erejét, amivel rettegésben tarthatott. Persze, hordozom a velejáró gondokat mai napig, de a Roxfortban mást is jelentett. Mennyi emléket visel az az épület, különös volt visszamenni oda később tanárként, a folyosókat járni, ahol az emlékeim élőbbek voltak, mint maga a valóság.

* * *

Ágas pofátlan vigyorral sétált a két jómadár felé.

– Szia, Lily, jössz velünk? Valami jót csinálunk. – Teljesen figyelmen kívül hagyta a lány mellett álló sápadt fiút, aki könyveket tartott a kezében.

– Nem – mondta Perselus aggodalmasan. Fekete szembogara ide-oda ugrált James és Lily között, mintha bármit is tehetett volna.

– Nem – dörrent a kis csapat fölött egy hang. McGalagony professzor éles szemmel vizsgálta a diákokat. – Biztos vagyok benne Potter, hogy ön és Black barátja nem fejezték be a büntetőmunkájukat, nem igaz?

– Épp odatartunk, tanárnő. Csak tudja, szerettük volna, ha Lily is... – kezdett bele Lupin, de rájött, hogy csatát vesztett.

– Látja, ahogy maguk üstöket takarítanak?

Peter készségesen válaszolt: – Igen, tanárnő!

– Milyen romantikus – szállt be Sirius, de már csak a hangja lengett körbe, ahogy eltűnt, és nyomában aztán mindenki, mielőtt a tanárnő megelégelte volna a süket dumát. Csodáltam mindig is, hogy James milyen merészen rajongta körbe Lilyt. Irigyeltem. Mételyezett az érzés, bőrömbe vájt, hogy ő megteheti, de az én szívemet le kellett lakatolnom. Vajon tudtad? Érezted valaha is? Hogy minden lépés, amit megtettem előre, az valaki felé tartott. Így nem voltam én se rest tönkre tenni Perselus életét, csak mert Lilyt magának akarta. Nem mintha annyira ártatlan lett volna.

– Pipogyusz! Pipogyusz! Pipogyusz! – Indulóként harsogott a négyes, ahogy odaértek a fekete hajú, sápadt mardekároshoz. Először csak a füzeteit vettük el, később ruháját húztuk le, már szégyellem...

– Na mi van, Pipogyusz? – lépett előre James. – Megint sírni fogsz? Gyere, játsszunk! – rántotta magával Peter a szóra. Közre lett fogva, mint egy kalitkába zárt madár, akinek el vannak törve a szárnyai és nem tud sehová sem repülni. Talajt fogott, és nem látszott a kietlen égen a szabadság. Nem volt menekülés.

– Pipogyusz! Pipogyusz! Hova futsz? – Kísértetként követték a Tekergők Piton életének folyását. – Hagyd békén Lilyt!

– James, elég volt!

– Ugyan, Lily, nem tettem semmit sem, Pipogyusszal csak tréfálkoztunk. Alig emlékszem, pedig Lily sokszor emelt szót Perselus oldalán. Azt hittem romantikus érzései végett, csak jóval később értettem meg, hogy ez nem volt több, mint bajtársiasság, mely egy életre szólt, ahogy ti is nekem. De buta voltam akkor. De irigy és féltékeny, tapasztalatlan, aki titkot dédelgetett magában. Piton csak ennyiben volt jobb nálam, nem többen, de ebben mindig is: őszinte volt önmagához.

* * *

Édes voltál volt és elképesztő, mintha szárnyaim nőttek volna és együtt szálltunk volna a nap felé, hogy aztán törött szárnyakkal a porba hulljunk.

– Megint nem tudsz aludni? – Váratlan hang rázta ki a fiatal Remust, aki a klub kandallója előtt ült mereven.

– Nem, nem – rázta meg mélán a fejét. – Te? – Lassan felállt.

– Nem... Nem, én sem – vallotta be végül Sirius, ahogy leült Remus mellé. Arcába hulló kósza tincset tűrt hátra ideges mozdulattal. Egymásra pillantottak bizonytalanul, aztán a pattogó tűzre, mely jóízűen falta a maradék hasábot.

– Akkora egy idióta vagyok.

– Mi? De csak ugyanazt ismételted meg, nem tudtam miért. – Ha azt várod, hogy ellenkezzek, akkor hosszú éjszakának nézünk elébe – görbült a vérfarkas ajka felfelé engesztelően, mire Sirius megkomolyodva nézett az akkor már férfira. Végül csak közelebb dőlt. Rossz érzésem támadt, olyan voltál, mint aki ivott.

– Tudod miért?

– Hogy érted?

– Tudod, elvileg van egy hang mindenki fejében, aki szól, hogy nehogy bajba kerülj. Na, én ezt mindig figyelmen kívül hagyom.

– Ez sok mindent megmagyaráz.

– Mindig – ismételte. – Figyelmen kívül hagyom.

Addig-addig dőlt az ifjú Black, míg nem volt távolság, amit át lehessen már hidalni. Fel tudnám mai napig is idézni, milyen voltál. És én milyen voltam. Mennyire meglepett, de beteljesedett. Ajkuk összetapadt zavartan, míg végül a kétség el nem oszlott, akár a felhő, és átvilágított az emberi vágyódás sziporkázva és vakítóan.

– Nem tudsz hazudni, Remus – búgta Sirius. – Ki ne akarna engem... – duruzsolta visszatérve a csókhoz. Neked játék volt, nekem viszont nem... Először persze nem mondtuk el senkinek, kapcsolatunk olyan volt, mint egy gömbbe zárt világ, óvtuk és védtük, nehogy bárki ripityára törje.

Aztán valahol a sok titok túl nőtt rajtunk.

– Én és Sirius...

– Tudjuk. – Egyszerre vágta rá Peter és James.

– Legalább lepődjetek meg!

Hamiskás döbbenet kúszott az arcukra: – Tudjuk.

Nekik könnyű volt elmondani, az iskolának már nem, a család pedig... Nem is tudott róla. Valahogy nem siettünk megosztani velük. Az én szüleim még elfogadták volna, de a Black család...

Tudom, hogy ezért őriztük a románcunkat az iskola falai között. Ki nem mondott egyezség volt ez köztünk... De ez nem jelentette azt is, hogy ezzel egyetértettünk. Bár megkérdezhetnélek róla...

* * *

Azt mantráztam magamban: nem tennéd. Nem tehetted! Nem lehet igaz! Hisz... James és Peter, a barátaid, miért tetted volna? Milyen ördög szállt meg, hogy Voldemortnak ki add őket, minthogy meghalj? Nem, nem lehet igaz! De ott volt...

Remus zsebre tett kézzel, üveges szemmel meredt maga elé. Még sírni is elfelejtett, szíve lassan vert, mintha az övé is megállna.

Kőlap záródott hangosan, alatta két koporsó, bennük egy-egy test békésen pihenve. Már csak az ég bámulta a remek csontvázakat, ahogy a húsrongyaikat sűrű lében megették a dőzsölő, fekete nyüvek. Egy részem ott maradt a temetőben Jamesszel és Lilyvel, az, amelyiket meggyilkoltad. Az, amelyik látta legjobb barátjának és annak szerelmének hófehér, jeges hulláját, és úgy égett retinájába a kép, hogy soha többé ne felejtse el.

Végül megtört ember módjára bicsaklott meg térde, mikor már egy lélek sem maradt ott. – James! Drága James! Bocsáss meg nekem, hogy nem láttam előre. Látnom kellett volna, én tudhattam volna, hisz... Nem bírtam kimondani, hogy valaha is közöm volt hozzád, és abban a némaságban magamra vállaltam a te bűnödet, Sirius.

– Miért nem láttam? Miért nem tudtam? Kérdések csak gyűltek a számra, de a válaszok nem kerültek meg. Miért nem mondtad? Miért nem írtál egy árva szót se? Ennyire lett volna szükségem... De enélkül szomorú öröm járt át, mikor elkaptak téged.

Az újság címlapján ismerős kép mozgott, fölötte: "Az áruló és gyilkos megkerült, Sirius Black Azkabanban." Remus hideg közönnyel figyelte az arcot, melyet már nem ismert meg. Őrülten csillogó, veszett szemek néztek vissza rá, vicsorgó száj. Meghűlt benne a vér is, hogy valaha szerethetett egy ilyen torz arcot. Ez nem az a Sirius volt, akit valaha is megismertem.

Akkor úgy gondoltam megérdemelted, az árulásért, Jamesért, Lilyért, Harryért, Peterért, és az én szívemért. Nem maradt más hátra, minthogy az idő által ezek a sérelmek megkopjanak – nem felejtődtek el – és a jelennel foglalkozzak, ne pedig a múltban éljek. Gyűlöltelek, hogy szerettelek, hogy jobban, mint kellene, hogy nem tudlak elfelejteni, mindig is ott éltél a lelkem mélyén, csak éppen elzárva. Az évek teltek, én pedig magányos farkasként tengtem-lengtem. Te tettél ilyenné, elvettél tőlem mindent, ami fontos volt nekem. Vagy legalábbis úgy hittem nagyon sokáig...

Az újság vezércikke: "Sirius Black megszökött!".

* * *

Akárhányszor Harryre néztem, mindig Jamest láttam benne, a merészséget, önteltséget, bajtársiasságot, de a... szeme. A szeme Lilyé volt.

– Senki sem rejtegeti Sirius Blacket a köpenye alatt! Távozz! – A jéghideg hátborzongatóan kúszott végig gerincén, érezte, ahogy az izzadság csepp a halántékán megdermed, ahogy a csuklyás, foszlott szörnyeteggel nézett farkasszemet. – Expecto patronum – mormogta magában Lupin, és pálcájából ezüstösen fehér fény hasította ketté a hidegtől nyomottá vált levegőt.

A dementor végül elkotródott.

– Tessék, edd meg. Jót fog tenni – nyújtotta Harry felé a csokit kedélyesen. Miattad került ilyen helyzetbe, mert te jöttél. Akkor azt hittem még, hogy érte, így foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy haja szála se görbülhessen. Még egy életet nem tehetsz tönkre. Nem James fiáét.

– Tanár úr! Különben ez a térkép nem mindig megbízható. Az előbb is egy olyan embert mutatott, aki már régen meghalt.

– Valóban, kicsodát? Nem volt a térkép hibás, hisz én is készítettem.

– Peter Pettigrewt. A név visszhangzott a koponyámban. Peter, akiből nem maradt más, csak egy ujj...

– Nem, az lehetetlen. – Remus agya elutasította a tényt.

– Pedig ezt a nevet írta – ellenkezett Harry őszintén. Valóban, Peter neve ott díszelgett a térképen, akkor éppen a Griffendél klubhelység területén. De ha ő nem halott... és így kellett elbújdosnia... 12 év után végre igazat adhattam szívemnek, hogy nem te vagy a gyilkos és áruló, hanem Peter. Peter Pettigrew.

A férfi hihetetlenül sovány volt, arca nyúzott, csak szemének megtört fénye volt akarattal és élettel teli.

– Ejnye, Sirius, mintha egy kicsit nyúzott lennél. A külsőd végre tükrözi a benned lévő kórságot – tartotta az ex-fegyencre a pálcát Remus. Borzalmas volt úgy látni téged... Árnyéka sem voltál a régi énednek.

– A belső kórról elég sokat tudsz, nem igaz, Remus? Viccesre vetted a figurát, mint mindig. Remus végül leeresztette a pálcát, és a viszontlátás örömét egy erős ölelésbe passzírozta bele. – Megtaláltam. – Sirius hangjában a bosszú zöngéi szőtték magukat. 12 hosszú év... az Azkabanban. Drága barátom, drága Sirius!

– Tudom.

– És itt van!

– Igen.

Nehéz volt aznap a szívem az izgatottságtól, hogy újra találkozhatok veled, és a fortyogó dühtől Peter tettei iránt, akit nem tudtunk megölni és még el is menekült. Sokszor eszembe jutott, hogy ha talán Harry nem lett volna olyan kíméletes vele... De kár rajta rágódni. Meg fog lakolni, az ilyen cselekedeteiért meg kell lakolnia. Hogy Jamesék békét lelhessenek.

Öröm az ürömben, hogy viszont te szabad lettél, Harrynek hálát adhatok. Kár, hogy akkor nem tudtunk beszélgetni, de biztos voltam abban, hogy el fog jönni az idő.

– Sirius!

– Remus, barátom! Jobb színben voltál, ahogy nyerted lassan vissza az erőd. – Már azt hittem, hogy sosem jössz! A gesztusaid ugyan nem változtak, de nem az az ember voltál, aki annyi éve elhagyott. Legszívesebben ott helyben megcsókoltalak volna, de a levegőt markoltam már csak. Nem az a két fiatal voltunk, akik anno a kandalló előtt találtak egymásra.

* * *

– Ő pedig Nymphadora Tonks – biccentett egyet a sánta auror, Rémszem Mordor a narancssárga hajú nő felé, aki gyorsan korrigált: – Tonks. Különös nő volt... Hisz te is ismerted, láttad, ahogy kapcsolatunk szárba szökken és egyszer sem állítottál meg. Pedig vártam, akartam. De késő lett...

Tudod, mi volt az utolsó beszélgetésünk? Nem rólunk szólt, hanem hogy mentjük meg Harryt.

– Sirius! Sirius! – ordította teli torokból Harry és nekiindult a boltív fel.

– Nem segíthetsz rajta. – Szomorú arcú Lupin tűnt fel.

– Menjetek érte, mentsétek meg, hozzátok vissza!

– Már késő...

– Biztos elérjük még...

Lupinnak át kellett karolnia Harryt, hogy megállítsa. Igazából azért tettem, hogy én se fussak utánad a boltív alá.

– Nem segíthetsz rajta, Harry... Sirius nincs többé. Kimondani a nyilvánvalót még nem fájt ennyire. Csak úgy nem léteztél többé. Nem fogom látni a mosolyod, nem fogsz többé köszönteni, nem fogsz vállon veregetni, nem tervezzük a háborút Voldemort ellen... Hirtelen minden szertefoszlott és nem maradt semmi. A kegyetlen valóság letaglózott, az utánad maradt űr egyre jobban emészt. Hol vagy? Nekem még szükségem van rád.

– Sirius... Sirius – Lupin keze ökölbe szorult. Gyors mozdulat volt, ahogy az asztal papírtömegét a kétségbeesés és a gyász keveréke miatt ledöntötte. Mintha bármit is ért volna. – Sirius... Sirius... – ismételt egy nevet újra és újra, egészen addig, míg a fájdalom álomba nem ringatta.

Haláloddal jöttem rá csak, hogy mennyi esélyt elszalasztottam. Bátornak kellett volna lennem és ott nyomban beléd fojtani a szót az ajtóban, amikor újra találkoztunk. Megfogni a kezed, átölelni és soha el nem engedni. Kellett volna... És már nem vagy velünk, velem.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy az esélyeket meg se próbáljuk. Vajon megbocsátasz valaha?

Holdsáp

Ui.: Szeretlek