Minden.

Egyszer csak mindent érzett. Érezte a hűs levegőt, amit beszívott és nehéz hullámokat vert ereiben, a kellemetlen, szúró fertőtlenítőszagot, a háttérben csipogó gépek hangját, ütemesen verdestek, majd pedig mint egy megbolondult motor, kezdtek gyorsulni és kalimpálni, ujjai között a durva szövetet, teste alatt besüppedő puha matracot, amiben eltört egy rugó, feje alatt a tollpárnát, végül...

Kinyitotta a szemét.

Az éles fény elvakította, azonnal lehunyta a szemét szorosan, hogy utána hunyorogva szoktassa magát a világossághoz. A fehérség átszivárgott fekete pilláin, behatolt íriszébe, agyába, pillanatok alatt képekké állva, ahogy a fény megtört, színekre hasadt és formákat öltött. Kivette lassan a feje felett lógó lámpát, a plafon koszosfehér festését, a kirajzolódó ágyvéget, a rajta heverő zöldes paplant, majd azon túl a rákötött gép csöveit és madzagjait, monitorokat, melyek folyamatosan mértek és számoltak.

Nem tudta, hogy hol is fekszik vagy éppen miért. Magára összpontosult, ahogy a zsibbadt tagjaiba erőt vitt, centiről centire ébredt fel, mozgatta meg izmait, melyek alig akartak szót fogadni.

Működj, működj!

Ajtónyikorgás vagy inkább annak mozdulása rázta fel, egy belépő alak, aki fehér köpenyt viselt, vastag keretes szemüveggel, ostoba hawaii inggel. Alacsony volt, aprócska csokoládébarna szeme élesen csillogott, a mosoly az arcán hamis volt, ahogy egymásra tekintettek. Volt a férfiban valami idegen, ahogy hozzá sétált, majd pedig a gépekhez. Beszélt, de a hangok mégsem jutottak el hozzá, érthetetlenül ráncolta a szemöldökét válaszul.

– Hall? – Válasz nem érkezett. – Tábornok, ért engem? – Továbbra is csönd.

Odament a nőhöz, kék szemébe világított, miközben újra megszólalt, bár megint csak a némaság fogadta, azonban Wilma kinyitotta a száját, csak hang nem szökött ki rajta.

– Várjon, szólok a felettesemnek – viharzott el.

Wilma utána nézett tanácstalanul, sokáig szuggerálta az ajtót, de csak nem érkezett senki sem.

Mi történt?

Próbálta az emlékezetét frissíteni, de sok minden nem jutott eszébe, foszlányok tűntek fel elméjének felszínén: vérfoltok, mint megannyi pirosló virág, túlvilági fény, sűrű, tömény, orrában megülő fémes szag, égett valami? Éjszakán átívelő éles hang, kié vagy a sajátja netán? Mi is történt? Igyekezett felidézni, azonban a memória-darabok nem álltak össze teljes képpé, túl hamar váltak semmissé, mielőtt összeilleszthette volna őket. Nagy nehezen megemelte volna karjait, ujjaiban szikrázott az inger, zsibbadt és fáradt volt. Miért ilyen nehéz mozogni, mintha több tonna víz nehezedne egész testére? Keze remegett, ahogy erőltette a felemelését. De ott voltak. Szemügyre vette a benne világító ártatlanságokat, melyek ontották saját, zöldes, kiolthatatlan fényüket. Mint valami varázslat... már ha nem úgy nézett volna ki a tenyere, mintha megégett volna. Nem is tudta, hogy mit várt. Hogy talán nem lesz benne? Hogy talán meghalt és nem kell ezzel együtt élnie... Esetleg, felébred az álomból, folytathatja normális, semmilyen életét, amely néha többször tűnt illúziónak a Gróf démonai mellett. Miért nem lehetett normális sosem? Miért lett eldöntve az élete abban a pillanatban, hogy megszületett? Isten apostola?! Francokat! Egy bábu, akit irányítanak, aki halálig harcol, mert ezt kell tennie. Az a kivétel volt, aki nem mondhat nemet.

Miért nem halhatott bele?

Már pedig arra emlékezett, hogy haldoklott. Könnyű érzés volt – lebegett vagy inkább repült testéből kiszakadva, nem érzett semmit, minden súlytalanná vált és elvesztette fontosságát. 

– Jó napot, Hermann tábornok! Rhyner főorvos úr vagyok, a Központ egység egészségügyi vezetője.Az idegen áttörte szavaival a gondolatainak fátylát, megrezzent, csak azután nézett fel hideg tekintettel az új vendégre, aki az előbb elment orvossal érkezett vissza. Életének reneszánsza már leáldozott, szőke tincseiben ott voltak sűrűn az ősz szálak, amitől haja márványossá vált, szürke vagy inkább kék tekintete érdeklődéssel vizsgálta Wilmát. De legalább nem színes, virágos inget hordott, hanem egyenruhához illő egyszínűt. Mindkét orvos bizalmasan mosolygott, de Wilma tudta, látta, hogy a díszlet egy része ez, nem örülnek neki. De miért?

– Örülök, hogy magához tért. Hat évet töltött kómában, már azt hittük, hogy sosem tér magához.
Mintha leöntötték volna jeges vízzel, megdermedt. A mondat hidegen és fojtóan kúszott torkára, alig bírt levegőt is kapni. Mit mondtál? MIT MONDTÁL? Hat év?

Koponyája szétnyílt, gondolatai a padlóra loccsantak. Hebegve-habogva próbált szavakat alkotni, de a legtöbbje artikulálatlanul hagyta el ajkát. 

– Nyugodjon meg, minden rendben van.

De semmi sem volt rendben. Hat év? Mi történt hat év alatt? Az rengeteg idő. A Gróf nyert? A Rend nyert? Mi folyik éppen? Próbált felülni, de karja cserben hagyta, igazából minden izma; olyan gyenge volt, akár egy nádszál, amely épphogy nem törik el a szél fújása alatt. Fel akart állni, elmenni innen és visszatérni a régi kerékvágásba, vagy bármi is legyen az.

A csipogó hangok egyre élesebbek lettek, egyre inkább mozogtak együtt szívének dübörgésével, betöltötték a szobát és az elméjét is. Sivítottak, hasították agytekervényeit, és nem tudott a valóságon fogást találni, amibe kapaszkodhatott volna. Hat év! HAT KIBASZOTT ÉV!

Könyörüljenek meg rajta, engedjék elmenni, de saját maga volt a gát, teste alig mozdult, csak vergődött a matracon.

– Kérem, nyugodjon meg, Hermann tábornok. Megértem, ha ez felkavaró, azonban nem tesz jót, nyugodjon meg, különben be kell nyugtatóznom. Kérem!

A szavak feleslegesen cirkáltak a levegőben, Wilma nem bírt magával, agya zakatolt, mint egy vonat, a gondolatai kergették egymást és jól tudta, hogy itt nem maradhat. Nem engedhet meg magának hat év pihenőt, miről maradt le?! Mi történt?! Miért nem mondanak neki semmit?! MIÉRT?

De már csak a tompa szúrást érezte, amit a karjába kapott, és alig kellett pár szívdobbanásnyi idő, megérezte máris a gyógyszer hatását, amely masszává alakította elméjét, a színek kifakultak, az idő pedig lelassult. Borzasztóan lelassult, lépésben haladt, majd pedig csiga tempóban, míg végül meg nem állt, neki pedig nem maradt más, mint a formák és vonalak kusza halmaza, mely összegubancolódva kebelezte be.

* * *

„Komui Lee felügyelő!

Szeretném közölni Önnel, hogy Ms. Hermann felébredt. Azt gondoltam, hogy lehetetlen, de xy. hónap xy. napján magához tért. A funkciói és a teste gyenge, máris megkezdtük a rehabilitációját, azonban ez amint befejeződik, jobbnak vélem, hogy visszatérjen ördögűzői kötelességeihez és Önökhöz az Európai részleghez. A pontos érkezési dátumról értesítem, addig is tisztelettel a barátja:

Abel Rhyner; Központ egészségügyi igazgatója"

Komui megrökönyödve bogarászta a betűket, mintha a szavak mögött több értelmet csiszolhatott volna, de minden egyes mondat letaglózta. Ez lehetetlen! Eszébe sem jutott, hogy valaha erre sor kerülhet, pláne ilyenkor! Mert az égen fekete felhők érkeztek, a Noék és a Gróf felkészült a háborúra, hogy elhozzák a sötétséget újra három napra, és az ördögűzők, mint Isten kiválasztottjai, az Apostolok, az Áldottak azért léteznek, hogy vadásszanak azokra, akik beborítják a világot sötétséggel.

Jobb dolga is volt, mint Hermann tábornok végett aggódni, de úgy tűnt... a baj csőstül jön.
Mert ő emlékezett, hogy mi történt hat évvel ezelőtt, és nem akarta újra átélni.