Nem is tudom, miért írom ezeket

Toll, lap, asztal; és a ceruza a kezemben.

Le kéne zárnom, mint borítékot,

El kéne engednem, mint szív hangot.

Gyilkos leszek, vérrel festek,

Saját lelkem az ecsetem.

Nem dobban, nem lélegzik,

Én magam öltem; haldoklik.

Az érzés, mely szívembe költözött,

Mikor szemem arcodon időzött.

Egy pillanat, egy szó, egy perc

És megbolondultam az érzésben.

Árny vagyok a sok közül,

Ki csak neked örül,

Mikor látlak, mikor beszélünk,

De te csak elfordulsz érdektelenül.

A papír lassan szakad,

Titkot rejtő lap a szívemmel hasad.

Gyűlölöm ezt, bizonytalan vagyok,

Sejtjeim megfagynak, bambán bámulok.

Fájdalmas sikoly a fejemben,

Tudom, el kell engedjelek.

De testem üres, kongó tárgy,

Ki csak csodára vár.

Csodára, csodára, minek neve te vagy,

Hogy aztán összetörj, és a padlón hagyj!

De szeretném ezt érezni,

Hogy utána tudjalak gyűlölni.

Ez van tudom, kit érdekel?

Egyedül vagyok titkom védelmével.

Fájni fog vagy már most is fáj.

De örömmel szenvedek örökké már.

Nem fogod tudni, jól titkolom,

És a rejtélyt a síromba tiprom,

Mert ha lépek, lehet,

Hogy ennyit sem vihetek.

Ha nem is úgy, de barátként tekints

És a számat egy intéssel csitítsd.

Tudni fogom, többet nem remélhetek,

De én a kevéssel is beérem.

Ha Plátótól ered, mikor felejtek?

Ha meg nem, mikor remélhetek?

Idő, te gyilkos, vigyél el!

Hadd felejtselek téged el! 

// Keltezés: 2018.12.31.